EGY

A Tűzkorszak beköszöntével az északi vidékeknek egy percnyi nyugta se lett a Démon Naptól. Az izzó csillag éjjel-nappal, télen-nyáron a magasban ragyogott, míg végül teljesen megszűnt a nappalok és éjszakák, a tél és a nyár váltakozása. Mindez azonban a Starklandon történt, ahol ritkán fordulnak meg halandók, s ahol képtelenek lennének huzamosabb ideig élni, legyen bármilyen az időjárás. Az őslakosok, a daurik, dél felé vezetett portyáik során egyre távolabb kerülve északi otthonaiktól láthatták, hogyan süllyed a Vörös fokozatosan a látóhatár alá.

A Pusztítás-hegységén átkelve a hozzájuk hasonló utazók, a tassuik, a Határmenti Nép között találhatták magukat, akik Valennen déli területeit uralták, s ennélfogva a legészakabban éltek az összes halandó faj közül. A dauriknak errefelé mind a vidék, mind az élet, mind az ég nagyon idegennek tűnt.

Mikor a Viharhozó messze volt a földtől, majdnem olyan messze, mint a legfényesebb csillagok, akkor Valennen déli részén nem sok különbséget lehetett felfedezni az egyes évszakok között. Telente remélni lehetett egy kis esőt, a napok valamivel rövidebbek voltak, mint az éjszakák, de jóformán ez minden. (A Gyülekezet kereskedői és katonái azt állították, hogy a messzi északon ilyenkor sohasem kel fel az Igazi Nap, és a hideg olyan iszonyatos, hogy egész völgyek kerülnek jégtakaró alá.) A Tűzkorszak azonban ezt is megváltoztatta, mint ahogy minden mást is. A tassuik ilyenkor nyár közepén nappal is láthatták a Hódítót, két nap tűzött le rájuk egyszerre. Télen pedig csak ő világított, egyetlen áldott, sötét pillanatot sem hagyva az élőknek.

Ugyanez igaz volt akkor is, ha valaki a Déltengereken túlra utazott, annyi különbséggel, hogy felcserélődtek az évszakok: mikor Beronnenben a tél csikorgott, Valennen nyári ruhát öltött – a Perzselő pedig egyre alacsonyabbról világított észak felől. Tovább haladva dél felé, az utazó végül eljuthatott egy olyan helyre, ahonnan még a Tűzkorszak idején sem lehetett látni a Kegyetlent, csak utána, mikor már túlságosan távolra került ahhoz, hogy bajt okozhasson. A legtöbb tassui szentül hitte, hogy ez a vidék az istenek kegyeltje, és nem hittek azoknak az idegeknek, akik elárulták nekik, hogy valójában hideg, terméketlen tájról van szó.

Arnanak tudta, hogy az idegenek igazat beszélnek. Ő maga személyesen is járt Haelenben száz éve, a Gyülekezet legionáriusaként. Ilyen ügyekben azonban ritkán mondott ellent társainak és híveinek. Hadd őrizzék csak meg tévhiteiket, ha annyira ragaszkodnak hozzájuk. Különösen ha ezek a tévhitek irigységet, gyanakvást és gyűlöletet szítanak bennük az idegenekkel szemben. Arnanak ugyanis végre készen állt a mindent elsöprő támadásra.

A Tarhanna feletti hegyekben felbődült egy kürt. Hangja a bérceken és hegyoldalakon visszhangozva szállt a távolba. Az Esali-folyó azonban hangosabban morajlott, ahogy a kanyonokat átszelve a síkság felé hömpölygött. Itt még nem száradt ki, de máshol már apadni kezdett, elszivárgott a szomjazók lábát hólyagosra perzselő sziklák repedéseiben, ahogy arra Arnanak nagyapja még gyerekkorából visszaemlékezett. A levegő azonban mozdulatlan és forró volt, a szárazságtól lángra kapott liafák és bokrok füstjének szaga érződött benne.

Az Igazi Nap magányosan kúszott a nyugati hegygerincek felé. Fényét elhomályosította a tűz martalékául esett erdők és rétek hamujának fakósárga porfellege. Ettől eltekintve az ég tiszta volt, s annyira kék, hogy megcsendült volna, ha megkocogtatják. A hegyoldalak árnyékos ráncai sötétebb kékben játszottak; a völgyeket a mélylila uralta.

Arnanak ismét megfújta kürtjét. A harcosok előbújtak árnyas rejtekhelyükről, és felé ügettek. Nem öltöttek még csatahámot – már akinek volt egyáltalán –, majd csak közvetlenül a küzdelem előtt. A legtöbbjük mindössze kardszíjat, hüvelyt, erszényt vagy tegezt viselt. Zöld irhájuk, zöldes aranyszínben csillogó, vörösesbarna sörényük, fekete arcuk és karjuk élesen elütött a körülöttük lévő sötét magaslatoktól és elszórt fehér szikláktól. A magasban lándzsahegyek csillantak meg a napfényben. A harcosok ide-oda csapkodtak farkukkal türelmetlenségükben. Mikor összegyűltek az alacsony szirt alatt, amelyen Arnanak állt, a nedves vaséra emlékeztető hímszaguk megcsapta vezérük orrát.

Arnanakot büszkesége nem akadályozta meg abban, hogy futólag meg ne számolja az egybegyűlteket. Körülbelül kétezren lehettek. Sokkal kevesebben, mint amennyire hamarosan szüksége lesz. Azonban figyelembe véve, milyen kockázatos vállalkozáshoz szólította egybe őket, nem rossz. És az sem lebecsülendő tény, hogy mindenhonnan jött valaki. A saját egysége tette meg a leghosszabb utat a találkozó kedvéért, a messzi Ulutól a Világfalig. A külső, a viselet, a felszerelés, a díszítések, a beszédfoszlányok tanúsága szerint azonban Dél-Valennen minden tájékáról érkeztek harcosok: a hegyekből, az erdőkből, a síkságokról, a tengerpartról és a szigetekről. Ha sikerül elfoglalniuk a kereskedővárost, rokonaik özönleni fognak utánuk.

Harmadszor is megszólaltatta a kürtöt. A tömeg elcsendesedett, végül már csak a távoli folyó morajlását lehetett hallani. Arnanak hagyta, hadd nézzék, hadd méregessék, mielőtt megszólalna.

Mivel a népe nagy tiszteletben tartotta azokat, akik elég erősnek bizonyultak a vagyon megszerzéséhez, és elég agyafúrtnak a megtartásához, rengeteg csecsebecsét aggatott magára. Sörényének levelei közül egy gyémántokkal kirakott aranykorona tüskéi meredtek elő. Karján és lábain aranyfonatok tekeregtek. Mindkét keze négy-négy ujján gyűrűk csillogtak. Hátát és tomporát egy színes sehalai takaró borította. A parancsolóan magasba emelt, ezüsttel és arannyal futtatott hosszú kardot a Déltengereken túl kovácsolták, de a többi holmival ellentétben ezt igen gyakran használta.

A háta mögött egy főnixfa emelkedett méltóságteljes barnaságában a magasba, a dús lombozat széles, kék tetőt formát odafent. Közvetlenül alatta dús nád nőtt, susogó árnyakkal teli, sárgásbarna függönyt képezve a fa körül. Arnanak gondosan megválasztotta a találkozó helyét, és ügyelt arra, hogy ő érkezzen elsőként, nem kis részben épp a szirt miatt, amelyen állt. Nem azért tartotta távol a többieket, mert sajnálta tőlük a hely kényelmét; hanem azért, mert fontos volt számára, hogy a szabadban, a rá tűző napfényben lássák, mint a legszerencsétlenebb újoncot.

Higgadtan odalépett a szirt peremére, szembenézett az egybegyűltekkel, tüdejét teleszívta levegővel, és belefogott:

– Üdv, tassuik! Én, Arnanak, Ulu Hadura, beszélni fogok, és ti érteni fogjátok szavaimat… Hírnökeim, kik szálláshelyről szálláshelyre vitték a háborúba hívó tőröket, a találkozó helyén és idején kívül nem sokat árulhattak el nektek. Tudjátok, hogy az évek során sok törzzsel szövetségre, testvériségre léptem nyugaton, és nem kevéssel másfelé is. Már hallottatok róla, hogy minden vágyam a tengerbe, a tengeren túlra űzni az idegeneket, hogy a dél felé vezető út szabadon álljon előttünk, mielőtt még a Tűzkorszak legforróbb pokla eljönne. Kitaláltátok: Tarhannát akarom legelőször megtámadni. Erről azonban a légió is tudhat. Hallhattak róla, rájöhettek. Nem akartam megkockáztatni, hogy kémek vagy árulók pontosan megmondják az ellenségeinknek, mit fogunk tenni… Ezért hát nem vagyok dühös, amiért a legtöbb férfi otthon maradt. Vannak, akik félnek tőlem, vannak, akik a bukásomtól félnek – de a szálláshelyeknek ebben az évszakban kell begyűjteniük mindent, amit csak tudnak, hogy a következő nehéz években is legyen mit enni. Nem haragszom a távolmaradókra. A legjobb előjelnek tartom, hogy ilyen sokan jöttetek el. Napnyugtakor indulunk. Elmondom, mi a terv… Többek között épp azért döntöttem a tavaszi támadás mellett, mert ilyenkor a tassuik keményen dolgoznak. A légió csak néhány elszórt portyára számít; arra semmiképpen sem, hogy a Gyülekezet legfőbb támaszpontját rohanjuk le. Tudom, hogy gondolkodnak ott, a Déltengereken túl. Kettős ügynökök segítségével elősegítettem, hogy csak nyáron lássanak nagyobb megmozdulásokat részünkről, amikor a magtárak tele vannak, az éjszakák pedig elég sötétek és hidegek az utazáshoz. Még van fél éjszakánk, mielőtt felkelne a Vörös; épp elérhetjük Tarhannát, ha mindkét hold segít abban, hogy sebesen haladjunk. Én magam kétszer is megtettem ezt az utat, úgyhogy tudom, mit beszélek. Mellesleg azt is tudom, hogy a helyőrség kicsi. A légió egy részét visszavonták, hogy az Ehur-tenger partjainál segítsen a kalózok leverésében… a kalózokéban, akiket én küldtem oda tavaly télen, épp ezzel a szándékkal!

– Ma kisütöttük a vezéreitekkel, mit kell tennünk. Nektek csak annyi lesz a dolgotok, hogy engedelmeskedtek a parancsaiknak. Két részre oszlunk, úgy támadjuk meg az északi és a déli kapukat. Mikor már eléggé lekötöttük a katonák figyelmét, egy kis csapat megmássza a folyópart mellett húzódó falat; cselt vetünk, s így miénk lesz a meglepetés előnye. Sikerülni fog: a hajósaim már megtették Uluban, a fal pontos másolatán. Ők hídfőt alkotnak, bejuttatnak egy nagyobb csapatot, amelyik a kevésbé védett kapura támad majd, kinyitja azt, és miénk a város. Harcosok, ha otthonaitokban éhínség pusztít, ne feledjétek: meglátogathatjuk a Tűztenger szigeteit, amelyek még mindig gazdagok, s amelyeket még most sem vagyunk képesek elfoglalni. Az ott szerzett zsákmányt élelemre cserélhetitek. És mindenekelőtt, ne feledjétek, épp csak nekikezdtünk a Gyülekezet elpusztításának. A gyermekeitek már olyan földön élhetnek, melyre az istenek szeretete ragyog. Mindezt jellel bizonyítom!

Szavait a naphoz intézte. Mikor az eltűnt a dombok mögött, a félhomály hullámként borította el a világot, és felbukkantak ez első csillagok. Ugyanazok mögül a nyugati szirtek mögül felkelt a Kilivu, szabálytalan tömege szikrázva csillogott pörgése közben. Fagyos fény árasztotta el a hirtelen fenyegetővé vált sötétséget. Valahol felüvöltött egy csavargó; a folyó moraja mintha hangosabb lett volna; és bár a talaj és a kövek ontották magukból a forróságot, a levegő rögtön könnyebb lett.

Arnanak farkával jelzett a dauriknak. Azok előcsusszantak a nádasból, hét újabb árnyként közeledtek, míg hátborzongató alakjukra rá nem vetődött a holdfény. Vezetőjük szirmai alatt kezeiben tartotta a Dolgot.

A rémület moraja szállt fel a szirt alatt összegyűlt sötét tömegből. A lándzsahegyek előreszökkentek, a hüvelyekből előröppentek a kardok. Arnanak átvette a dauritól a Dolgot. Magasra tartotta a fekete, csillogó tárgyat.

– Megállj! – kiáltotta. – Maradjatok a helyeteken! Nincsenek rossz szándékkal. Ezek a lények velem vannak.

A harcosok rövidesen lecsillapodtak annyira, hogy normálisabb hangnemben folytathassa.

– Közületek sokan hallották már, hogyan lettem a daurik barátja. Hallottátok, hogyan hatoltam be a Starkland mélyébe, otthonukba, ahol még sohasem járt halandó. Elhoztam sírvárosukból a Hatalom Jelét. Láthatjátok, mindez igaz. Hódításra ítéltettünk. Ma éjjel elkezdjük. Beszéltem, és ti megértettetek.

Mielőtt a csapat elindult volna, keleten felkelt a Narvu. Kisebb, homályosabb, lassabb, mint a Kilivu, de telt, ami másikról nem mondható el. Azaz teli, az Igazi Nap fényében. A Hódító halovány vörös fénye mindkét holdat megvilágította; már nemcsak akkor kerekedtek ki, mikor elérték az égbolt legmagasabb pontját. A tassuik jól láttak a holdak, a csillagok és a Szellemhíd fényénél.

Mindazonáltal nem volt könnyű leereszkedni a völgybe. Arnanaknak gyakran kellett mind a négy lába három-három ujjával kapaszkodnia, ha nem akart lezuhanni a meredek lejtőn. A szíve hevesen vert. A torka olyan száraz volt, mint a csüdjébe kapaszkodó bokrok. Szinte érezte, hogy sörényének, szemöldökének levelei, irhájának mohái is ugyanúgy kiszáradnak. Éjszaka borult a tájra. Arnanak tudta, hogy később könnyebb lesz az útjuk, túlterhelt teste azonban nem.

Ékszereit és a Dolgot a daurik gondjaira bízta. Egyetlen tassui sem merészelte volna azoktól a lényektől ellopni őket, és egyetlen legionárius sem. Inkább elszaladnának, vagy ha nem mindennapian bátrak, akkor valamit felajánlanának értük cserébe, hátha szerencséjük lesz. Arnanak most harci hámot viselt a hátán. Beronnenben készült, mikor még a Gyülekezetet szolgálta, és nehezebb volt, mint amit a követői cipeltek.

Hallotta őket maga mögött. Hallotta a lábdobogásukat, az egymásnak csörrenő fegyverek zaját, a kövek zörgését, az elfojtott káromkodásokat és a lihegést. Feszesen haladt előre. Ha azt akarja, hogy engedelmeskedjenek neki, akkor a legelsőnek kell lennie a csatában és a menetelésben.

Bolondság, gondolta. A civilizált népek bölcsebbek. Katonaévei alatt a parancsnoka sok régi sebesüléstől szenvedett, de mégis a helyén maradt, mert nem volt nála jobb taktikus és szervező. A barbárok – igen, a barbárok – csak akkor győzhetik le a civilizációt, amikor az hanyatlásnak indul.

Örült neki, hogy a légió, amit le akart söpörni a föld színéről, a Zera volt, nem pedig az ő régi Tamburu Striderjei.

Persze lehet, hogy később őket is idevezénylik, erősítésként. De ennek igen kicsi a valószínűsége. A Gyülekezet egyik külső tartományát a másik után adta fel, ahogy azt a civilizációk ezerévenként, a Viharhozó eljövetelekor mindig is tették. Ha Valennen elbukik, a Gyülekezet nemigen szerzi vissza… bár ez nyilvánvalóan maga után vonná a tűztengeri szigetek elvesztését is, aztán meg…

Hacsak az emberek… Mit lehet tudni igazából azokról a lényekről, akik még a dauriknál is hátborzongatóbbak, akik olyan messziről érkeztek, hogy a napjuk nem is látható – már ha hihetünk a róluk szóló történeteknek…

Arnanak megragadta a felsőtestére csatolt kard markolatát. Ha az információi nem tévednek, ha jól értelmezte őket, és ha helyesen spekulált, akkor az embereket túlságosan le fogják kötni a sehalai események ahhoz, hogy segítséget nyújtsanak ennek a távoli helyőrségnek. Idegenek lévén nem mérhetik fel időben a valenneniek előrenyomulásának igazi jelentőségét. Aztán pedig… miért is ne akarnának a Legfőbb Hadúrral tárgyalni? Nagyobb hatalma lesz, többet tud ajánlani majd, mint a Gyülekezet maradványai.

Ha Arnanak információi nem tévednek, és a terve nem mond kudarcot.

Ha igen, akkor meghal, és vele hal népének nagy része is. De a Tűzkorszak egyébként is elpusztítaná őket, és ahhoz képest egyenesen élvezet csatában meghalni. Arnanak elengedte a kardot, összeszedte magát, és folytatta a sietős leereszkedést a köves, meredek hegyoldalon.

A síkságon könnyebben haladtak előre. A harcosok a főnökök parancsára távol maradtak a folyó mentén húzódó kereskedelmi úttól. Csak kétszer ereszkedtek le a partra, csillapítani a szomjukat, és lemosni bőrnövényeiket. Könnyen beleszaladhattak volna egy őrjáratba, és a túlélők riaszthatták volna a helyőrséget. Ezért inkább a terepen haladtak.

A mezőkön legalább nem voltak bokrok, csak tüskés sövények. Az itteni népeket a városlakók tanították meg a földművelésre, talán kétszer vagy háromszor hatvannégy évvel azelőtt. Jól termett a lándzsafű, a kenyérgyökér, és a háziállatoknak is jutott takarmány. A Tűzkorszak beálltával azonban a farmok több éhező portyázót vonzanak majd, mint amennyivel a légió el tud bánni – amíg az időjárás Beronnen szelídebb vidékein is el nem pusztítja a növényeket és az állatokat. A földművesek abban a reményben hagyták el otthonaikat, hogy lesz még esélyük egy új életforma elsajátítására. Arnanak csapata senkivel sem találkozott azon a néhány tanyán, ami mellett elhaladt. A legelők azonban még nem mentek teljesen tönkre; a harcosok takarékoskodhattak a takarmánnyal útjuk során.

Mire ismét visszakanyarodtak a folyóhoz, kelet felől világosodni kezdett. Az előttük lévő sötétségben, a nyugati csillagok és a vízen tükröződő holdfény hátterében törtek az ég felé Tarhanna falai és őrtornyai. A parancsnokok halkan megállásra, a fegyverek előkészítésére utasították a harcosokat, még mielőtt a Démon Nap felkelt volna és nyakukra hozta volna az őrjáratokat.

A levegő és a talaj már szinte hideg volt. A Hódító önmagában nem fog túl nagy meleget hozni. Bár valamivel nagyobb, mint az Igazi Nap, mikor a legközelebb van a földhöz, kevesebb fényt és meleget áraszt magából – körülbelül ötödannyit, mondta egyszer egy sehalai filozófus Arnanaknak. A Tűzkorszak legnehezebb szakasza valójában csak akkor jön el, mikor a Martalóc ismét távolodni kezd.

A síkság mégis lázba borul (az igazi) délre. (És még csak tavasz volt, az ördög századának legelső éveiben!) Arnanak remélte, hogy akkorra már a város falai között lesz. Hogy a vértjében, vagy anélkül, az a helyőrségtől függ. Úgy vélte, a legionáriusok hajlandóak lesznek megadni magukat, ha szabadon, bár fegyvertelenül elvonulhatnak. A civilizált katonák talmi bátorságnak tartották, ha valaki egy veszett ügy érdekében halt meg. A kapitányuk azonban akár úgy is gondolhatja, hogy a halálukért megfelelő ár lesz, ha annyi barbárt ölnek meg, amennyit csak tudnak.

Hát, akkor a csontüstök zubogni fognak; és Dél-Valennen minden tájáról özönlenek majd a törzsek, hogy részt vegyenek Ulu Hadurának bosszújában.

Szétbontotta csomagját, kísérője segítségével fejére erősítette sisakját, felöltötte vértjét, felcsatolta a pajzsát.

Gonosz hajnal hasadt, karmazsinszínbe burkolva a tájat. Arnanak felemelte kardját, hogy megfürdesse ebben a fényben. – Gyerünk! – üvöltötte. – Győzelemre föl! – Vágtatni kezdett. Mögötte felnyögött a föld harcosainak súlya alatt.